Bár ez a blog arról szól, hogy milyen szuper az utazás, és ezt a témát járom körbe minél több oldalról, sajnos van olyan helyzet, amikor betegség, baleset miatt rossz emlékeink lesznek. Szenvedélyes utazókat faggattam rossz élményeinkről. Szerencsére egyiküknek sem szegte kedvét az efféle malőr és azóta is boldogan utaznak. Egyúttal ez a cikk válasz is arra a, nekem gyakran feltett kérdésre, hogy érdemes-e utasbiztosítást kötni.
A kép csak illusztráció.
“…fölhívtam a lányomat, hogy repüljön ki, ha belehalnék.”
“2012 januárjában egy nagy álmom teljesült, feljutottam a Kilimanjaro-ra, Afrika tetejére, 5895 méterre. Alighogy hazajöttem, már terveztem a következő utat, azaz már előtte lefoglaltam egy nepáli trekking túrát, a cél itt is egy 5000 méter feletti hegycsúcs volt.
Az indulás napján éreztem, hogy kapar a torkom. Gondoltam, elmúlik. Rosszul gondoltam. Mire a reptéren beértünk a tranzitba, egyre rosszabbodott.
Isztambulba érve már nagyon rosszul éreztem magam, 2 órát vártunk, közben telefonálgattam haza, illetve a túratársaknak – akik Dohán keresztül utaztak. Nyugtattak, hogy majd Katmanduban kitalálunk valamit. Gyógyszerek a feladott bőröndben, reptéren nincs gyógyszertár. Legalábbis Isztambulban. Hat óra repülés után megérkeztünk Delhibe, végigaludtam az utat. Újabb néhány óra várakozás. A delhi reptér szőnyeggel borított, így miután átvánszorogtunk a kapunkhoz, felkéredzkedtem egy időseket szállító kiskocsira, – annyira gyenge voltam – leheveredtem a szőnyegre és beszállásig aludtam. Pár óra repülés, Katmandu, vízum, belépés, meleg, kocsikázás, szállás. Leheveredtem az egyszerű kis szobában és aludtam, míg a többiek megérkeztek Dohán keresztül.
Volt egy orvos a túratársak között, igaz röntgen orvos, de amint belenézett a torkomba, elkerekedett szemmel mondta, hogy azonnal kórház. A túravezető is azzal a csapattal jött, így elrohantunk (elvittek) egy kórházba. Az ügyeletes belenézett a torkomba és már nyomták is vénásan az infúziót. Erősködtem, hogy szerzek repülőjegyet és másnap hazamegyek, de az orvos nem igazán díjazta ezt az ötletemet. Na akkor bepánikoltam, fölhívtam a lányomat, hogy repüljön ki, ha esetleg belehalnék. Persze ennyire nem volt súlyos a helyzet: nyugtatott az orvos, hogy néhány nap alatt rendbejövök, csak maradjak nyugton. Annyira nem nyugtatott meg, de nem sok választásom volt.
Folyt belém az antibiotikum, felvittek a megfigyelőbe, elköszöntem a többiektől, visszamentek a szállásra, összepakolták a cuccomat és a kórházba hozták. Másnap elutaztaka hegyekbe. Én meg ott maradtam több mint 6000 kilométerre otthontól, egy vadidegen város kicsi kórházában egymagamban. Éjszaka dolgozni kezdett az antibiotikum, a lázam felkúszott 40 fokra, ez volt a krízis pont. A fejem tiszta volt, tudtam magamról. Vacogtam, dobálták rám a takarókat. Aztán szép lassan kezdett oszlani a köd. Lejjebb menta lázam, reggelre már csak 38 fok volt, csuromvizesen ébredtem, de jobban voltam.
Átkerültem a megfigyelőből egy kórterembe. Ez volt az egyetlen betegszobájuk, nem fekvőbetegekre voltak berendezkedve. Legalábbis nem olyanokra aki egy hétig ott fekszik. Egy-két napot töltöttek ott a páciensek, aztán ment mindenki a dolgára. Két ágy volt a szobában, függönnyel el lehetett választani. Én egy hétig élveztem a kórház vendégszeretetét, az utolsó pár napon egy használaton kívüli orvosi szobába raktak be, tévé itt is volt. Olvastam, tévéztem, ültem a a száímtógép előtt, sétáltam a zsebkendőnyi kertben. Utolsó előtti nap kimentem a városba a Northface boltba bevásáolni, utolsó nap pedig várost néztem,amennyire erőm engedte. 1 hét múlva, hazarepülhettem.
A biztosításom a három hétre 16.800 HUF volt. A kórházi számla 5800 USD (kb 1 millió 600 ezer forint). Amit természetesen a kórház és a biztosító intézett egymás között. Sőt a biztosító hazahozott egy jobb átszállással, mint az eredeti útvonal volt. Sajnos a túra árát buktam, de ha nincs biztosításom, a kórházi számlát és korábbi hazautazást vagy az eredeti úthoz új szállást is fizetnem kellett volna. A telefonszámlám egyharmadát is kifizették”. – Kinga
“Kisfiam bárányimlős lett kint.”
“Múlt heten jöttünk haza Zakynthoszról. Kisfiam baranyhimlős lett kint. Később rendbe jött, szerencsére jól viselte. Volt biztositásunk. Én fontosnak tartottam, hogy kössunk es ne a legolcsóbbat. Mivel másik helyre kellett átköltöznünk, mikor lejárt az egy hetünk, annak az apartmannak a költségét és az új repülőjegyeket a biztositó fizette. Az orvosi vizsgálatért, betegszállításért sem kellett fizetni.” – Dóra
“…haza már combig gipszben jöttem”
“Auaztriában szenvedtem síbalesetet, haza már combig gipszben és mankóval jöttem. Az orvosért, röntgenért, gipszért nem kellett fizetni, mert volt biztosításunk. A mankóért kértek kauciót, de a következő évben, mikor visszamentünk, visszavittük és megkaptuk a kauciót. (Én akkor már nem síeltem, csak néztem a szép tájat…)” – Réka
“…mindig fizettem biztosítást, sosem kellett.”
“Rendszeresen, évente többször mentünk Horvátországba anno, lakókocsit adtunk ki bérbe. Minden alkalommal kötöttem biztosítást, sosem kellett…egyszer elfelejtettem megkötni. Mosogatás közben eltört az üvegpohár, s össze kellett varrni… fizettünk szépen.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: